Európai nagyvadfajok környezettudatos, fenntartható megőrzése a XXI. században

  Föld minden pontján megtapasztalható klímaváltozás, az általános hőmérsékleti emelkedésen keresztül, hamarosan döntő változásokat fog környezetünkben kikényszeríteni és e változások kapcsán az embernek is sok dologban újra kell gondolnia a természettel kialakított kapcsolatát.

 Belátható időn belül nagyon komoly természeti átalakulások és azok következményeinek részeseivé válunk.

  A Föld átlaghőmérsékletének emelkedései visszafordíthatatlan hatásmechanizmusok beindítói lesznek, amely kihívásokra az élővilág a maga módján történő alkalmazkodással fog megfelelni.
  Már vannak gyakorlati adataink, hogy minden egyes a térségben megszokott átlaghőmérséklet felett mért egyetlen egy Celsius fok átlaghőmérséklet emelkedés 150-200 m  erdőhatár eltolódást tesz lehetővé az Alpok hegycsúcsainak eddigi erdőtől mentes térségei felé. Gyakorlatilag veszélybe kerülnek az eddig itt őshonosnak számító fenyvesek (luc, jegenye és vörösfenyő) domináns állományai és át kell hogy adják a stafétabotot az igen agresszívan teret hódító és terjeszkedő lombos fafajoknak, mint a bükk, a magas kőris, a hegyi juhar, a nyír és most még csak az alsóbb szinteken megtalálható gyertyán és kocsánytalan tölgynek.
 A fafaj váltások során olyan alpesi életkörülményekhez specializáltan alkalmazkodott őshonos állatfajok alól fogy ki az élettér, mint az alpesi szalamandra, a vizekben a pisztrángfajok, a szerecsenlepkefajok, a havasi csóka, a mormota, a zerge, a kőszáli kecske és veszélyben a térség szimbolikus ikonja a havasi gyopár is.
Nem tudható előre, hogy ez az éghajlatváltozás milyen értékű átlaghőmérséklet emelkedést fog realizálni, a kutatók nagy része a plusz 4 fok Celsiust valószínűsíti, de vannak néhányan akik 6-8 fokos előrejelzést prognosztizálnak.
  Mindenesetre már itt vannak az új trónkövetelő állat - és növényfajok, ugrásra készen várják, hogy a már lihegve és egyre fogyó lendülettel futó őshonos élőlények kezéből végleg kicsavarják a stafétabotot.
 Elsősorban az invazív, kozmopolita fajok egyedei ők. Nagyon vár a melegebb éghajlatra az akác (Robinia pseudo acacia), amely már itt van csak nagyon gyér számban, de elegendő létszámban ahhoz, hogy kedvező körülmények esetén átfogó támadást indítson. Már is több a kelleténél a vizek segítségével terjedő bíbornenyúljhozzám ( Impatiens grandulifera ), ami a csarabos-áfonyásokat fogja nagy sikerrel lenyomni. A városban van egy nem nagy létszámú házi veréb populáció. Télen sokat szenvednek, de az ő hangjuk is hamarosan felerősödhet.

 Az igazi veszteség azonban a vaddisznónak a beszabadulása  ebbe a térségbe, amely aztán véglegesen át fogja formálni a talajban élő élőlények lehetőségeit. Kutatások kimutatták, hogy a vaddisznó szaporodási rátájára a legnagyobb fékező erő a hosszan tartó és hideg tél. Ha a téli időszak alatt a regionális átlaghőmérséklet -1 és -2 Celsius fok között alakul, akkor a vaddisznó kocák szaporulatából nagyon sok malac esik a tél martalékául és állomány szinten nagyon minimális reprodukciós valósággal kell számolni. Teljesen más a helyzet, ha a klímaváltozás következtében az átlaghőmérséklet emelkedése a helyi térségben eléri vagy túlhaladja a 0 fok Celsiust. Ekkor a szaporulat téli halandósága nagyon lecsökken, vagyis a reprodukáló képesség magas szinten rögzül és exponenciális függvényként ábrázolható létszámrobbanás következik be, amely aztán öngerjesztő folyamattá erősödik.
  A vaddisznó a múltban távol maradt az Alpok hegyi világától, hiába vannak itt, nagy kiterjedésű fenyvesek, bőven makkot termő bükkösök, csodálatos havasi rétek, magashegységi mocsarak és gleccsertó maradványok.
 A hideg eddig megtette a hatását és a vaddisznóról nem tudtak a térségben.
 Sajnos mára változóban van a helyzet, mert a felmelegedés hatására az osztrák Alpokban már feldúrtak néhány legeltetésre használt gyönyörű havasi rétet.
  Mit lehet itt tenni, hogy pár éven belül ne a pokol szabaduljon el ebben a csodálatos mesevilágban, ahogy az Alpok világát jellemezhetjük manapság? A vaddisznó melegkedvelő faj, a klímaváltozás egyértelműen a jelenlegi életterének kibővülését hozza meg  faja számára.
  Ezt a folyamatot hagyományos vadászattal az ember már nem tudja megállítani, mert az alpesinél lényegesebben kedvezőbb terepadottságok esetén, sík területen sem lehet a vaddisznó károkozását és létszámát kordában tartani.
 Itt nincs más lehetőség, mint a természetes ellenséget, a kipusztult nagyragadozót, a farkast kell visszahonosítani és helyzetbe hozni.
Az Alpok erdőségei azonban nagyvad által és itt elsősorban gímszarvasra és őzre gondolok nagyon gyéren lakottak. Ahhoz viszont, hogy itt a farkas életlehetőséget találjon kezdetben szükséges lenne a szarvas létszámának emelésére, hogy a farkasok ne haljanak éhen.
  Ugyanakkor szükséges lenne mind az őz és a gím esetében is a női ivar és az elsőéves szaporulat  vadászatát megtiltani. Válassza ki a természet a túlélésre alkalmas egyedeket, ezért a vadász által eddig végzett selejtező munkára sincsen szükség. Majd a természet és a farkasok fognak selejtezni. Viszont lehetne vadászni az őzbak és a gímszarvasbika teljes kulmináción átesett trófeát hordó, kimondottan golyóra érett egyedeit.
Ugyanakkor az időközben megjelenő vaddisznó minden korú és ivarú egyedeit csak egyéni vadászati módszerek alkalmazásával időkorlátozás nélkül vadászhatóvá kellene tenni.
El lehetne gondolkozni azon is, hogy a zsákmányállatok kiadósságának fokozása érdekében, teljes védelmet biztosítva, néhány csapat európai bölény visszahonosítása a területre nem -e volna indokolt.
 Ugyan ezek lennének a javaslataim a Romániában hatalmas problémákat jelentő, barna medve és farkas károkozásokra is, ahol a hozzáértő számára jól látható, hogy felborult a ragadozó és a prédaállat mennyisége és hozzáférhetősége közötti természetes egyensúly. Két dudás egy csárdában nem szokott megférni, tartja a közmondás és ez nagyon jól lejön, hogy ott ahol a nagyragadozók mellett az ember is vadássza a csülkös növényevőket, ott a terület nagyon hamar kifogy a préda állatból. Utána pedig a lakosság bezárt karámban tartott háziállat állománya következik, mert a ragadozónak hús kell.
 Olyan területeken, ahol a nagyragadozók még őshonosan jelen vannak,  az embertől egyenesen dőreség a nagyragadozók zsákmányállataira vadászni, hiszen előbb-utóbb ezen ragadozók élelem nélkül maradnak.  Ilyen helyeken a csülkös növényevő fajok kifejlett hímivarú golyóra érett egyedeire szabadna csak vadászni, mert ezt az állomány még károsodás nélkül el tudja viselni. A selejtezést pedig rá kellene bízni a nagyragadozókra és a télre.