Amiről a gímagancsok mesélnek.....

A szarvasfélék családja mintegy 14 millió éve, közvetlenül a zsiráf-félék megjelenése után kezdte meg evolúciós fejlődését és mára az egyik legnagyobb teret birtokló csülkös kérődző családdá nőtte ki magát. A családon belül is kiemelkedik nagy alkalmazkodó képességével a Cervus elaphus (gímszarvas) nem, amelynek jelenleg a Földön 23 faja és rengeteg alfaja és helyi változata ismert.
A szarvasfélék családjának napjainkban teljesedik ki az evolúciós fejlődése, jelentős faj- és egyedlétszámmal vannak jelen a Földön, míg más fajok családjai ezt az evolúciós fejlődési szakaszt már korábban meghaladták és a kipusztulás mezsgyéjére sodródtak. Ilyenek a ragadozó nagymacskafélék, a vastagbőrűek, elefántok és orszarvúak, a vadbivalyok családja, de sorolhatnánk a zsiráfokat, tevéket és a ló és szamárfélék családjait képviselő fajokat is.
A Pleisztocén földtörténeti korszakot lezáró napjaink Holocén korszakának kétségtelen egyik nagy nyertese a gímszarvas Cervus elaphus, amelyből nálunk Európában többféle élőhelyi változat alakult ki a kis testű skót szarvastól kezdve egészen a hatalmas méreteket elérő a Keleti - Kárpátokban élő alfajig. Ez utóbbi alfajt aztán a Cervus montanus vagyis hegyi szarvas jelentésű latin tudományos névvel illetik, mely elnevezés teljesen téves, mert ez a gímalfaj csak mostanság lakja a Kárpátok vonulatait. Korábban mint az igazi erdős-sztyeppi megafauna kérődző képviselője, bölényekkel, tulkokkal, antilopokkal, vadlovakkal és más szarvasfélékkel alkotta azt és csak a civilizáció erős térhódítása a földművelés és állattenyésztés terjeszkedése következtében kényszerült a magashegységi körülmények közé, ahol hatalmas nagy teste nem igazán célszerűen illeszkedik a nehéz terepi viszonyokhoz. Megfigyelések szerint a magashegységekben élő gímszarvas 2700 méter tengerszint feletti magasságig képes felnyomulni, de ez a magasság élhető életterének egyben a határát is jelenti.
Kétségtelen tény azonban, hogy a korábbi élőhelyhasználat alapján történő táplálkozás rányomta a bélyegét a gímre és két tipust tudunk az orrcsont hosszúsága alapján megkülönböztetni.

A nyugati típusú gímszarvas testre is és testsúlyra is jóval kisebb, inkább az erdei és magashegységi életmódhoz alkalmazkodott, táplálkozása inkább hajtás, rügy, kéreg és moha fogyasztás, jól látszik, hogy nem a kiadós legelések folytatására alkalmas a szája. Mivel a telet évezredek óta mélyen fekvő völgyek szélsőséges időjárásoktól mentes környezetében tölti, így az orrcsontnyúlványa is lényegesen rövidebb. A nyugati típusú bikák élőtestsúlyuk 7%-át elérő súlyú trófeákat képesek megnevelni. Viszonylag gyors fejlődésű típus.

Ezzel szemben a keleti típusú szarvasok nagy testűek, erős csontozatúak, a hosszú orrsövény a szélsőséges kontinentális sztyeppi időjárásra emlékezteti őket, tartós legelésekre képes, a bikák testsúlyuk 5%-át elérő trófeasúlyt képesek elérni. A trófeájuk aránylag kevés ágú, néhány változatnál jégághiányos vérvonalak is kialakultak, koronában huzatos, kevés koronaágat nevel, trófeaképzésben lassú fejlődésű.

A témához kapcsolódik egy korábbi vadászfórumom tett hozzászólásom tartalma, most ezt teljes egészében bemásolom ide.

"A keleti tipusú gímszarvas múltja jobban a misztikum homályába vész, mint a nyugati tipusúé. Az Európában élő két tipus kialakulását akkor értjük meg, ha Európa ősi domborzati térképét tanulmányozzuk. Azt tapasztaljuk, hogy a sarki sapka elolvadásából felszabaduló iszonyatos vízmennyiségek csak mértékkel és lassan apadtak, így időbe került, míg a domborzati viszonyok alapján bizonyos területek véglegesen szárazra kerültek. Először Ős-Európa (Norvégia, Skandinávia), majd Ó-Európa ( a mai Anglia, Írország), ezt követően Középső-Európa (Spanyolország, Franciaország, Németország) és legeslegutoljára Új-Európa, vagyis a Kárpát medence országai kerültek a szárazra. Ez a folyamat határozta meg a nyugati tipusú szarvas kialakulását, mely a felsorolt időbeli sorrendben belakta Európának erdővel borított régióit. Ez a választott élőhely aztán rányomta a jellegét a testi bélyegeire is. A teste kisebb, szőrzetetének színe sötétebb, agancsa rövidebb szárú, de ágasabb. A bikák nyakát erős sörény díszíti. A kiegyenlített éghajlati viszonyok következtében orrcsontja rövidebbé vált, a legelés mellett szívesen fogyasztott, cserjék és fák rügyes, leveles hajtásait is. Valamikor a Holocén kezdetét követően ie. 8000 körül az eddig a sztyeppén élő keleti tipusú szarvas a nyugatra történő népvándorlások folyamatos zaklatásai elől kénytelen volt eredeti élőhelyét a sztyeppét feladni és nyugatra húzódva a középhegységi erdőkbe menekült. Innen kapta latin nevét is C.e. montanus (hegyi szarvas). Mivel Új -Európa ezt megelőzően került szárazra, így annak szarvasok által gyéren lakott területeit hamar belakta, de nyugatabbra az ott, a nyugati tipusú szarvas által már korábban belakott élőhelyek miatt nem tudott tovább terjeszkedni. Ezért Magyarországot és a környező Kárpát-medencei országok egy részét két tipusú gímszarvas lakja. A keleti tipusú gím igazi sztyeppelakó szarvas volt korábban. Ezt kifejezi a szélsőséges időjárást jobban elviselő hosszú orrcsontja, hosszú lábai, a háton végighúzódó hátcsík, ami a sztyeppi kérődzők sajátossága. Hatalmas teste is a kényelmesebb, vonuló, vándorló, sarjadó füvet felkutató életmódjához alkalmazkodott. Ezért a keleti tipusú szarvas kifejezetten legelőtipusú, nyájszellemű vadfaj. A keleti tipusú szarvasbika agancsa nagyon értékes hosszú szárú, koronában kevés ággal, a jégág gyakran hiányzik. Mivel a múltját kevésbé ismerjük ezért a keleti tipusú szarvas ősi agancsfejlődésének állomásait nem tudjuk. Egyszer csak itt volt többféle tipusú szarvassal egyetemben, amiből az ázsiai maral később visszább húzódott keletnek, míg több más szarvasfaj pedig valamilyen oknál fogva kipusztult. "

A fenti képen az európai gímszarvasnak az evolúció során bekövetkezett agancsváltozásait kísérhetjük figyelemmel időrendi sorrendben a Németországban bányászati tevékenység közben talált fosszilis leletek alapján. Az első legősibb formán (a) az látszik, hogy nagy valószínűség szerint akkoriban a gím élettere sűrű bozótos, cserjés lehetett és ez az agancsformátum ideiglenesen biztosította reprodukciós szaporodási rátát vagyis ideiglenesen elegendő védelmet biztosított a faj számára. Aztán ahogy jött kifelé a bozótosból a gím, úgy változott az agancsa is. A középágtól meg kellett hosszabbítania a szárat és kezdetben a koronában villát nevelt. Ezt a típust aztán Cervus acoronatus néven (b) ismeri a tudomány. Ekkor már jelen volt a sztyeppén a gím és az agancsszár hosszának növelésére az egyre szaporodó nagytestű ragadozók távoltartására, önmaga megvédése céljából volt szüksége. Ez az agancsformátum még akkoriban korántsem a bőgés idejére történő fajkiválasztás szempontjából számításba jöhető szarvasbikák egymás közti harcáról szólt. Aztán a következő állomás a koronát nevelő gímszarvas volt, ezt Cervus priscus néven (c) nevezi a tudomány. Ebben az időszakban aztán észlelhető az agancsforma, főleg a korona változásában, hogy a korábbi ellenfelek mellett (farkas, hiéna) új nagyon hatékonyan gyilkoló ellenfelei jelentek meg a gímnek, ezek pedig a nagymacskák, a kardfogú tigris és a barlangi oroszlán voltak. A steinheimi lelet ezt a teóriát igyekszik erősíteni, mert a nagymacskák hátulról támadva a hátára ugranak az áldozatukra és ebben nyújtott némi védelmet a hát fölé nyúló dárdaszerű koronaág.(d)

A duplavillás (osztott) korona megjelenése (e) már egy viszonylag konszolidáltabb helyzetet vázol, ahonnan eltűntek a nagymacskák, maradtak a kutyaféle ragadozók, de ugyanakkor kezd az agancs formája szerepet vállalni a fajfenntartás érdekében vívott bőgési harcokban, a bikák közti érvényesülési erőpróba területén.

Az utolsó agancsforma (f) már gyakorlatilag a jelenlegi agancsalakulását mintázza a gímnek. Ez még jobban megfelel a fajfenntartás érdekében a bikák által vívott harcok sérüléseinek minimalizálásához.

A fenti ábrán a gím ősi agancsformáinak megjelenését tanulmányozhatjuk....

Ha figyelmesen végigolvastuk az eddigieket, akkor könnyű belátni, hogy a gímnél a koronában történő ágak tűzése, száma esetében kevésbé szilárd rögzülések vannak, mint egyébként a főágak és a szár, rózsa esetében, amelyek az evolúciós változások koraisága miatt mára a gének által elég erősen fixált formai megjelenéssel bírnak.

Vajon tetten érhetők-e még az ősi agancsformák megalkotásában szerepet játszó gének a ma élő gímek agancsaiban?

Határozott igen a válaszom. Hullajtott gímagancsbemutatókon, agancsszemléken néha felbukkan még a régi gének agancsformáló szerepe, amik nem tűnnek el soha, csak esetleg recesszív allélként, más dominánsabb gének hatásaként szerepüket nem tudják kifejteni, de a szarvasbika genomjának továbbra is részét képezik.