A kormos varjú

Amikor még Magyarországon éltem, mindig reménykedtem, hogy egyszer majd össze hoz vele a sorsom, de ez egy esettől eltekintve, ahol is inkább kétségek maradtak meg bennem a látott varjú faji hovatartozását illetően, semmiképpen sem jött össze.

Na itt viszont aztán van belőle elég, immáron teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a körülöttem repkedő varjak kivétel nélkül ehhez a fajhoz tartoznak.

Egyébként én ezt a biológiai faj fogalmát nagyon elavultnak tartom, mert lépten-nyomon az tapasztalható, hogy egyes fajok elterjedésének határához érkezve láthatóan megnövekedik a határterülethez közel eső, azzal átfedésben élő hasonló faj, fajok közötti köztes, intermedier változatok példányainak száma.

Ugyanígy jártam az előbb említett, általam  a Pati Halastavakon megfigyelt  tiszta fekete  hátú, de ugyanakkor  szürke dolmányt viselő  varjúval. A szerencsétlent nem tudtam önálló fajként besorolni, mert jól látható volt, hogy a két faj ellenkező nemű egyedei sikeresen szűrték össze a levet, itt valahol az Osztrák-Magyar határ közelében.

Ugyanis míg  a kormos varjú az alpesi hegyvidék madara, addig a dolmányos varjú nem ragaszkodik a szédítő magasságokhoz és megelégszik az alföldi és a lankás dombsági tájakkal.

A dolmányos varjút korábban a kormos varjú alfajaként sorolták a rendszertanba, aztán   

2002-ben az unatkozó tudósok önálló fajként ismerték el, mert úgy tartották, hogy a dolmányos varjú a kormos varjúnak a vikariáló (helyettesítő) faja a magashegységen kívűl eső területeken.

Ez lehet hogy így van, de a két varjúváltozat erről a döntésről a mai napig sem vett tudomást, mert minden probléma nélkül a természetben kereszteződnek egymással és szaporodásra képes utódokat nemzenek.

De ebből azért látjuk, hogy bizony a biológusok és a kutató tudósok is keményen megdolgoznak a fizetésükért.

Helyettesítésről, vikariálásról viszont szó sem lehet, mert a kormos varjú számára az alpesi környezetben rendelkezésére álló niche, ökológiai fülke biztosítja a fajának megfelelő életteret, ökoszisztémát, míg a dolmányos varjú pedig az alacsonyabb tengerszint feletti magasságon érzi jól magát.

Ha ez nem így volna, akkor bizonyára sokkal nagyobb gyakorisággal találkoztam volna Magyarországon a kormos vajúval, mint az előfordult.

Ami érdekes a témában az az, hogy a varjúfélék esetében minél inkább  haladunk a magas hegyvidéki élőhelyek felé, úgy válik teljesen sötét pigmentáltságúvá a tollazatuk színe és válik teljesen feketévé. Csak néhány példát mondok: holló, kormos varjú, havasi csóka és a havasi varjú. Ez utóbbi kettő fajnál azonban már a láb és csőr színezetében is adódnak eltérések.

A nem tökéletesen feketén pigmentált csóka és dolmányos varjú kerüli a magas hegyvidéket.

A fekete szín valószínűleg  a könnyebb felmelegedést segíti elő a napsugarak korlátlan elnyelésével. Talán ilyen okok miatt feketék az északi félteke kormoránjai is, amelyek sokat halásznak a vízben, de köztudottan nincsenek zsírzó mirigyeik és vizes tollazatuk megszárogatásában a napsütésre és a szélre vannak teljes mértékben hagyatkozva.

Itt az Alpokban a kormos varjú nagyobb részt a legelő állatok, legfőképpen a szarvasmarhák trágyájában kotorász, de apró gerinceseket, egeret, pockot, gyíkot  valamint spanyol meztelen csigát és rovarokat  is fogyaszt.